Élőépítészet

folytatni a Teremtést - Magyar élő építészet a 20 éves Kós Károly Egyesülés kiállítása az Iparművészeti Múzeumban

Visegrádi Tábor - 1988 Gubó

A legelején ? tavasszal ? minden nagyon egyszerűnek tűnt: kitalálunk valamit, lerajzoljuk, aztán a nyáron felépítjük. Lassanként kiderült azonban, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy az első megbeszélésre összejöttünk, mindannyian egy fantasztikus, már-már legendás történet szereplőivé lettünk. Egy olyan történeté, amely csak az őt szülő és megélő emberek számára tárul fel teljes valóságában. Egy furcsa alkotás nyílt meg előttünk, amelyet nem nézni, vagy hallgatni kell, hanem egyszerűen megélni.

1981-ben kezdődött, amikor néhány építészhallgató elhatározta, hogy az elméletközpontú egyetemi oktatást kiegészítve megpróbál valóságos érintkezésbe kerülni anyagokkal, a természet erőforrásait felhasználva részt venni egy tényleges alkotó folyamatban. Két hétig táboroztak egy elhagyott bányaudvarban, és Makovecz Imre vezetésével felépítették a ?Kas?-t. Azt az épületet, amely az egyénenként önállóan kivágott fáknak egy közös rituáléban történő összekötözéséből formálódott a felépülő közösség hajlékává. Az elkövetkező években megvalósuló - más-más gondolatot hordozó - építmények mögött mindvégig a legelső táborban megfogalmazott igények működtek. Így születtek meg sorra a ?Barlang?, a ?Híd?, az ?Út?, a ?Torony?, a ?Jel? és a ?Csűr?. Ezek, a látszólag egymástól független, külön életet élő művek, mint cövekek jelezték a körülöttük kavargó események sodrását, irányuk olyan határozott volt, hogy viszonyulásra késztetett bennünket. Meg akartuk találni saját helyünket ebben a történetben. Úgy haladni tovább, hogy az általunk leszúrt cövek az elődei által kijelölt út ívét kövesse. Ezért kezdtünk el foglalkozni az idővel. A jelennel a múlt viszonylatában.

Hosszú ideig építgettük magunkban azt a jelet, amely mindannyiunk véleményét tartalmazza, és egy számunkra fontos igazságot testesít meg. Mondatokat írtunk az időről, ideológiákat fogalmaztunk meg épületekről, aztán egy többórás közös tervezésen sikerült annyira közelíteni egymáshoz elképzeléseinket, olyan sokat megtudni egymás gondolatairól, hogy végülis megszilárdult valami abból a masszából, amit társaságunk sokfélesége képzett körülöttünk. Létrehoztuk egy gondolat csontvázát, a ház eszmei terveit. Augusztusban erre a vázra kezdtünk felépíteni egy testet úgy, hogy szerettük volna a felmerülő kérdéseket a pillanatnyi helyzethez leginkább igazodva megválaszolni. Így történt, hogy a ház eredetileg közösen kitalált, és megdönthetetlennek tűnő filozófiája fokozatosan a bennünk és a környezetben élő formákhoz csiszolódott, és végül eggyé vált az épülettel.

Megtapasztaltuk egy megfoghatatlan dolog, egy eszme megvalósulását. Egy olyan mélyen élő gondolatét, amely előttünk is csak a befejezéshez közeledve világosodott meg, és csak miután mi, a felépítői leszakadtunk róla, vált elég erőssé ahhoz, hogy megtartsa a nevét.

A ?Gubó? a teremtés élményének a jele. Ezt az élményt hagytuk magunk után a bányaudvarban.