1993 London-Építőtábor
Néhány évvel ezelőtt a walesi herceg találkozott Makovecz Imrével Budapesten. A herceg nagyra értékelte Makovecz munkáját és meghívta vendég-oktatónak az új Építészeti Intézetbe, amit éppen akkor szervezett.
Egy évvel ezelőtt már azzal a konkrét céllal kereste meg, hogy megtárgyalják a részleteket. Makovecz azt javasolta, szervezzenek a visegrádi táborhoz hasonló műhely-gyakorlatot, mivel ez a fajta élmény általában hiányzik az építész-hallgatók képzésének palettájáról.
A gyakorlat első fázisa az épület megtervezése volt. Minden diáknak vázlatterven és maketten alapuló javaslatot kellett készítenie. Az ismertetők után szavazással döntöttek arról hogy melyik terv kerüljön megépítésre. Mivel részletes rajz nem készült a tervekről, a pontos szerkezetről és egyéb részletekről a diákoknak a helyszínen kellett dönteniük.
A helyszínen nem a szavak, hanem a tettek a fontosak. Ott nem lehet elbújni és a személyiségjegyek is hamar megmutatkoznak. Nyilvánvalóvá válik, hogy ki az, aki szeret dolgozni és ki az, akinek csak a szája jár, hogy kik kreatívak és kik az örök elégedetlenek. Voltak, akik jól tudtak csapatban dolgozni, voltak vezetők és vezethetők, és voltak, akik képtelenek voltak a csapatmunkára. Néhányan önállóan nekiláttak megoldani a soronkövetkező problémát, míg mások folyamatos irányításra szorultak. A legtöbben lelkesen dolgoztak, olyan is akadt, aki egyedül is nekilátott a munkának, de voltak olyanok is, akik az első napok után eltűntek, mert nem tudták megemészteni magukban a műhely-gyakorlat ?valódiságát?. Sokan arra számítottak, hogy valaki majd szervezi és irányítja őket. Mindezek ellenére bíztunk benne, hogy ezek a felnőtt emberek képesek lesznek az önálló és szervezett munkára és az esetek többségében egy kis bátorítással ez így is történt.
Úgy látjuk, hogy mind Keleten mind Nyugaton egyre többen szembesülnek ugyanazokkal a problémákkal: a pénz és az ideológia hatalma által teremtett korlátokba ütköznek, ha független belső énjüket akarják érvényesíteni, ha arra törekszenek, hogy másokkal együtt dolgozzanak, vagy csupán tisztán lássanak ebben a zavaros ?műanyag? világban.
Jó volt az ?építés drámáját? megélni ezekkel a fiatalokkal, akik talán csak az épület befejezésekor értették meg igazán, hogy létrehoztak valamit, ami addig nem létezett és hogy véget ért egy történet, amire egész életükben emlékezni fognak. Jó volt az épület megnyitó-ünnepségén kezet fogni velük és látni a szemükben a boldogsággal és szomorúsággal vegyes belső szabadság csillogását.